Megtartunk = megmaradunk

Hánygoodbye_048szor szembesülünk azzal, hogy önkénteseink, munkatársaink, támogatóink elhagyják a szervezetet?
Míg az egyesületünk csak az alapító tizesből áll, feltűnik, ha egy-egy ember kilép a szervezetből, még megkérdezzük, hogy miért is, akkor persze kiderül, hogy elköltözik vagy új munkája mellett nem tud annyit foglalkozni a szervezeti ügyekkel, amennyit szeretne. De ha jól működünk, szomorúan, de legyintünk és máris léptetjük be az új tagokat, akik az ajtónk előtt toporognak. Így a szervezet fejlődése során az élet sorra hozzászoktat bennünket ahhoz, hogy emberek jönnek-mennek a szervezetben.  A régiektől búcsúzunk, az újakat pedig igyekszünk gyorsan bevezetni.
De mi történik, ha már annyira hozzászokunk ehhez, hogy fel sem tűnik?
Idővel feltesszük-e a kérdést, hogy normális-e mindez? Normális-e, hogy egy szervezet tagjainak háromnegyede kicserélődik kétévente, hogy az átlag együtt töltött munkaidő nem több, mint két év, hogy a támogatóink háromszor adományoznak, aztán sosem látjuk őket? Hogy az önkénteseink egyszer eljönnek, aztán hűlt helyük? Megkérdezzük-e, hogy miért?
Vagy már megszoktuk és a régiektől már nem is búcsúzunk és az újakat már nem is vezetjük be?

A megtartás egy egész szervezetet érintő kérdés
A retention-nel, azaz a megtartással leginkább az adományszervezésben szoktunk foglalkozni, talán csak azért, mert itt kézzel fogható, pénzügyi negatívumai vannak a megtartó stratégiánk hiányának. De mennyire adományszervezői feladat a megtartás? Mennyire csak a szervezet ezen részét érinti? Egy nagyobb szervezetnél előfordulhat, hogy az osztályok nagyon különböző módon fejlődnek. Meglehet, hogy míg a szervezet egyik területén a szervezet még gyermekkorát éli, egy-egy nagy lendületű vezetőt követve, ad-hoc alakulnak a feladatok és felelősségi körök, addig a másik osztályon már kidolgozott munkaköri leírások vannak, stabilizálódni kezd a strukturálódás. Így könnyen lehet, hogy valaki foglalkozik az önkéntesek lemorzsolódásával de a támogatóékéval nem, vagy éppen fordítva.Collage of isolated people
Nyilván az önkéntesek, gyakornokok általában másik osztályhoz tartoznak, mint a támogatók, a munkatársakról nem is beszélve. De maga a probléma közös, így közösen kell(ene) megoldani.
Vagy legalábbis közösen könnyebb.

Mikor már nem is búcsúzunk
Mindannyian emlékszünk még, mikor először kezdtünk civilkedni. Mikor lelkesen, egy-egy sör fölött a barátokkal közösen tervezgettük a világmegváltó terveket. Mikor először írtuk alá a belépési papírokat, vagy először vállaltunk feladatot. De ha valaki közületek nem is volt még sosem tagja egyesületnek, nem adta önkéntes munkáját mozgalomhoz, alapítványhoz, akkor is biztosan találkozott a lelkes alapítókkal. Akkor, amikor ők még lelkesek voltak..
Hogyan múlik el a lelkesedés, hogyan marad csak egy vagy kettő az alapítókból, hogyan és miért esnek ki az első emberek? Aztán hogyan és miért a többiek? Aztán az újak mikor válnak “régi tagokká”, mikor unják meg és miért? Mikor és miért határozzák el, hogy elhagyják a szervezetet? Melyik az a pont, ahol a legtöbben feladják? Mit nem csinálunk jól, hogy olyan sokan olyan gyorsan eljutnak erre a pontra? Mi változott meg az önkéntesben, a tagban, az alapítóban, az adományozóban, hogy úgy döntsön, hogy elhagy minket? Talán már nem is fontos neki az ügy? Talán már nem is fontos neki a közösség, a cél? Nem ért egyet az eszközökkel, a programunkkal, a módszerekkel? Vagy nem érezte, hogy ő fontos lenne? Nem vontuk be eléggé? Vagy túlságosan sokat vártunk tőle? Túlságosan leterheltük, kimerítettük? Alkalmazottaink kiégtek, megcsömörlöttek, elfáradtak, kiábrándultak?
Az egy irodában dolgozóktól még megkérdezzük, hogy miért megy el? De megkérdezzük-e, hogy mit csináltunk rosszul, vagy mit csinálhattunk v235649398_1377248064olna jobban, hogy erre ne kerüljön sor? Megkérdezzük-e, mi volt neki a legjobb a közös munkába, és mi a legrosszabb? Akarunk-e tanulni a hibáinkból, vagy csak egyszerűen fejet hajtunk a tény előtt, hogy ez a munka kizsigereli a munkatársakat, hogy kimeríti, kiégeti őket?
Megkérdezzük-e egy önkéntestől, hogy miért nem jön el a következő találkozóra? Megkérdezzük-e, hogy mit csinálhatnánk jobban, hogy eljöjjön legközelebb? Megkérdezzük-e hogy mi motiválja, mit szeret és mi tetszik neki a munkánkban és mi nem? Megkérdezzük-e, hogy miért nem önkénteskedik többet nálunk?
És igen, persze az adományozóktól megkérdezzük-e? Megkérdezzük, hogy miért nem akar többet támogatni, vagy csak egyszerűen kihúzzuk az adatbázisból, hiszen ott már csak egy név a sok ezer közül.
Elköszönünk, megkérdezzük, miért, majd bólintunk, konstatáljuk, hogy megint valaki elment, kihúzzuk a nevét, és újat keresünk.
Elköszönünk, bólintunk, tudatosítjuk, hogy valaki elment, kihúzzuk a nevét és újat keresünk.
Vagy csak bólintunk, kihúzzuk a nevét és újat keresünk.
Vagy már csak kihúzzuk a nevét és újat keresünk.
Már nem is húzzuk ki a nevét, csak újat keresünk.
Már nem is keresünk újat helyette.
(Itt kell megjegyeznem, hogy nagyon sok civil szervezet követi el nap mint nap ugyanazt a hibát: nem köszön el, nem kérdezi meg, hogy miért, és még arra sem méltatja a távozót, hogy az e-mailcímét kivegye a címlistájából. Szóval a leggyakoribb, hogy már ki sem húzzuk a nevét…)

Az újakat bevezetni
De minden az elején kezdődik! Gondoljunk csak vissza a kezdetekre, mikor még minden új embernek úgy örültünk, mint majom a farkának. Mikor még minden önkéntest körbevittünk a “bázison”, amikor még minden támogatót a tenyerünkön hordoztunk, amikor még minden új munkatárssal volt időnk együtt ebédelni, és megkérdezni mindegyikőjüktől, hogy miért is? Miért önkéntes, miért támogató, miért jött épp ide, hozzánk dolgozni? Mikor ütött be az a nagy rohanás, amivel már magunk is alig bírunk? Mikor felejtettük el köszönteni minden egyes önkéntesünket, új támogatónkat, munkatársunkat? Köszönteni majd megköszönni? Mikor felejtettük el megkérdezni, hogy miért csatlakozik valaki? Mikor hagytuk ki a közös ebédeket, a közös esti sörözéseket, a lelkesítő-lelkesedő közös, egymás szavába vágós beszélgetéseket?

Mit tegyünk?People
Hogy mit kell tenni, azt mindenki tudja. Elég csak az első marketingkönyvet felnyitni, ami az utunkba kerül:

Információ eljuttatása – érdeklődés felkeltése – aktív részvétel, bevonás – motiváció feltérképezése – motiváció ébren tartása – elköteleződés kialakítása – hűség megjelenése

De míg mindezt a cégek súlyos milliárdok és kreatív ügynökségek bevonásával teszik meg, míg minden termék mellé egy ideát, egy életérzést erőltetnek, míg igyekeznek kikutatni mindent rólunk, hogy megtudják a motivációinkat és míg azon dolgoznak nagy osztályokon, hogy mitől is válunk hűségessé, addig nekünk sokkal könnyebb dolgunk van.
Mert az emberek azért csatlakoznak, mert már van egy életérzésük, mert van egy céljuk, ami közös a miénkkel, mert van motivációjuk és mert nagyon akarnak elköteleződni és igenis, nagyon akarnak hűségesek lenni.

Csak mi néha elfelejtjük, hogy a legnagyobb ereje a civil szektornak nem a megnyert kampányok, hanem a kampányaink mögé állt emberek. Az emberek, akik csatlakoznak, akiket ismerünk és akik ismernek minket és akik motiváltak, akik tenni akarnak, akinek segítünk abban, hogy tegyenek is, és akik megmaradnak velünk, mellettünk, a célunk mellett.
Mert mit is ér egy olyan szervezet, ami fellelkesít majd kiábrándít, ahol már nem köszöntenek és már el sem köszönnek, egy főnixmadár, ami mindig elég majd újjászületik, egy újra és újra felépülő és összeomló civil szektor? Mikor valójában elég lenne egyszerűen csak megtartanunk. Így talán meg is maradunk.

{liza}

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s