Miért nem kérünk?

all-you-have-to-do-is-askÉn szívesen önkénteskednék.
Én szívesen adományoznék.
Én szívesen aláírnék egy petíciót.
Én szívesen megosztanám a facebookon a linket a kampányról.
Akkor miért nem kérnek meg rá?
És persze most nem rólam van szó. Sokkal inkább arról, hogy merjünk kérni.

Talán az egyik legnagyobb hiányossága a magyar szervezeteknek, hogy nagyon ritkán kérnek. Sok civil szervezetet követek a Facebookon, több civil hírlevélre vagyok feliratkozva, mint bármi másra. De amíg a nyugat-európai és amerikai szervezetek folyamatosan aláírást, megosztást, pénzt kérnek, addig a magyar szervezetek nagyon ritkán kérnek tőlem bármit is. Nézem a hajléktalanok történeteit a Facebookon, elolvasom a blogokon a nevelőintézeti gyerekek történeteit, nézem a fotókat az állatmentésekről, videókat a közösségi kertekről, követek több civil történést és mindig azon kapom magam, hogy azt kérdezem, akkor én most mit tehetnék? És valóban? Mit tehetek azon kívül, hogy megnézem, elolvasom, ámuldozom és csodálkozom, felháborodom és akarok valamit tenni?
Nem tudom, mert a szervezetek legtöbbször ezt a lépést hagyják ki a bevonásból.
De tekintsünk most szakmaként a bevonásra és nézzük meg mi történik valójában?

Sok magyar szervezet a legnehezebb lépést simán megugorja, azaz megszólít, megérint, meghat, sőt, aktívvá változtat, dühössé, olyanná, aki tenni akar, valamin változtatni. És aztán? A következő lépés valahogy elsikkad. Hiába iratkozom fel a hírlevelekre, sosem kapok, vagy ha igen, akkor többnyire hosszú, unalmas szövegeket, pedig az előbb még a videót bámulva annyira akartam volna segíteni! Most meg csak azt érzem, hogy miért is iratkoztam fel a hírlevélre egyáltalán?
De miért nem kérünk? Hogy mit és hogyan?
Először is bármit! Csak kezdjük el a kérést. Aztán majd jöhetnek a tesztek, a kísérletek, a variációk a kérésre. Ilyenkor szoktam írni a szervezeteknek, hogy szívesen segítenék a támogatók bevonásában, a stratégiában, a szervezetfejlesztésben, az adománygyűjtésben, de leginkább abban, hogy végre merjenek kérni!
Talán mindez összefügg az önbizalom kérdésével? Az általános reményvesztettség érzésével?

Spanyol, magyar és dél-kelet ázsiai szervezeteknek dolgozunk, indonézokkal, thaiokkal, filippínókkal de soha, senki nem annyira reményvesztett, mint a magyarok. A tanácsadásaim közben az egyik legjobban kimerítő feladat a magyar civileknél az önbizalom folyamatos táplálása. Míg a filippínóknak szakmai trükköket tanítok, az indonézoknak menedzsment módszereket, a spanyoloknak motivációs tanácsokat adott Gergő, addig a magyaroknak azt magyarázzuk, hogy nem minden reménytelen. Jó lenne, ha túlléphetnénk ezen és végre szakmai dolgokról beszélhetnénk és nem csak arról, hogy mindez mennyire nehéz. Pedig a „mindez annyira nehéz” ugyanolyan nehéz mindenhol. A thai kollégám a héten, reggel, a Greenpaece iroda konyhájában épp azt kérdezte, hogy hol könnyebb adományt gyűjteni, Európában, vagy Dél-kelet Ázsiában? Én pedig mondom, hogy itt és ott is van előny, merthogy itt épp az az előny, hogy nem ismerik a Greenpeace-t, vagy más nemzetközi szervezetet, épp ezért nagyon lelkesek, ha mondjuk nekik, hogy itt vagyunk és ezt és ezt csináljuk, míg Európában pedig éppen hogy azokkal az előítéletekkel kell megküzdenünk, amik már meggyökeresedtek az emberekben.

A legfontosabb viszont, hogy mindig, minden körülmény között lehet adományt gyűjteni!
A másik aranyszabály, hogy addig, amíg valamit nem próbáltál, ne mond, hogy nem működik!

De az első lépés, hogy elkezdjük.
Kezdjünk el KÉRNI!

 Baranyai Liza

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s